2. fejezet - Megérzés

„ Az életben rendszerint nem választhatjuk meg sorsdöntő pillanataink időpontját. Ha elkövetkeznek, ott kell állnunk, hogy szembenézzünk velük, akármilyen állapotba vagyunk is.”

2. Fejezet - Edward

Miután Nessie és Jake elhagyták a házat, egyetlen egy perc nyugtom sem volt. Gyűlöltem, mikor kettesben vannak, de még jobban azt, amikor a mi „mezőnkre” mennek. Tudtam, hogy ma is ott fogják tölteni a délutánt, kiolvastam Jacob gondolataiból. Egyszerűen nem tudtam és őszintén szólva lehet nem is akartam kontrollálni az erőmet vele szemben.

Fel-alá járkáltam a nappaliban, mikor Bella hirtelen előttem termett.

- Mit szólnál, ha elterelném a gondolataidat?

Emmett hangosan felröhögött mögöttünk. Fogalmam sem volt, mi válthatta ki ezt belőle, ezért beleolvastam a fejébe… bár ne tettem volna! Elképesztően mocskos gondolatok futottak át az agyán.

Egy gyilkos pillantással belé fojtottam az egyre hevesebbé váló nevetését, majd megragadva Bella karját, kimentünk a házból.

Mélyen szívtam magamba a friss levegőt. Nem feltétlenül volt rá szükségem, most mégis kellett, hogy minél előbb lenyugodhassak.

- Edward! Ezt már nagyon unom! Folyton ezt csinálod, ha Renesmee elmegy Jakkel. – förmedt rám, majd kirántva a karját a kezemből, leült az egyik lépcsőfokra.

Percekig meg sem bírtam szólalni. Bár ledöbbentett az, amit Bella az imént vágott a fejemhez, be kellett látnom, hogy tökéletesen igaza van. Ahogy visszaemlékeztem az előző egy hétre pontosan tudtam, mire gondol Bella. Minden egyes nap, amikor Jacob eljött Nessiért, ugyanígy viselkedtem, mint most is. Csendesen elhelyezkedtem Bella mellett.

- Sajnálom.

- Tudom. – sóhajtotta. – Csak azt szeretném, ha egy kicsit lazítanál. Hidd el, sokkal könnyebb lenne, hogyha nem gondolnál rájuk folyton!

- De…

- Edward! Tisztában vagyok vele, hogy nehéz, de próbáld meg…

Miközben beszélt, az ujjai lassan cirógatták végig az arcomat. Ám ennél tovább nem ment… De én most többet akartam belőle!

Bella elfordult tőlem és a kezeire támaszkodva meredt maga elé. Olyan gyorsan cselekedtem, hogy időm sem volt átgondolni, mit csinálok.

Az álla alá nyúlva húztam közelebb magamhoz, majd óvatosan ugyan, ám annál hevesebben csókoltam meg.

„ – Van egy új kocsim! Van egy új kocsim!” – Alice csilingelő hangja férkőzött a gondolataim közé. Hamar rájöttem, nemcsak a fejemben, hanem a fülemben tisztán, közelről hallom Őt.

Elváltam Bella ajkaitól, egy hatalmas sóhaj kíséretében, majd Alicre emeltem a tekintetemet.

- Uppsz! Bocs! – mondta egy csepp megbánás nélkül. – Remélem nem zavartam meg semmit! – mosolygott tovább.

- Á, dehogy Al! Semmit. – feleltem cinikusan.

- Remek. Gyere Bella, ezt látnod kell!

Alice pillanatok alatt eltűnt a szemem elől, Bellával együtt. Tudtam, hogy a garázsba mentek, ahol Alice legújabb „szerelme”, egy Lamborghini áll.

Az egész családon végigment, hogy mindenki megcsodálhassa… kivétel engem. Nekem nem mutatta meg, mert mindketten tudtuk, hogy teljesen felesleges lenne. Már azelőtt láttam, mielőtt Jasper megvette volna.

Valamikor nagyon idegesítő ez a képességem, de néha azért jól jön…

Hirtelen elhatározásból, úgy döntöttem elmegyek egy kisebb vadászatra. Már épp az erdő felé indultam, mikor Emmett szólt utánam. Lassítottam a lépteimet, majd megvártam, míg odaér hozzám.

- Mit akarsz, Emmett? – kérdeztem a tőlem telhető legkedvesebb hangnemben.

- Hova mész?

A fejemet az erdő felé fordítottam, majd az állammal intve mutattam az úti célom, azzal újra elindultam.

- Várj már! – követett. – Mehetek veled?

- Felőlem. – szóltam hátra, és futni kezdtem.

Egy perc sem telt el, és mi már jóval az erdőn túl jártunk. Hirtelen álltam meg és a tekintettemmel egy mókust követtem. Ám Emmett gyorsabb volt… Míg az újabb zsákmányra vártam, leültem egy közeli sziklára.

„ Lövésem sincs, miért viselkedik ilyen furcsán… Miattam biztos nem, de akkor meg mi baja lehet? Bár ha jobban belegondolok, egész héten ez volt…”

Em elmélkedésére még jobban felkorbácsolta az idegeimet!

- Tudni akarod? Hát legyen! – mondtam, majd mikor rám figyelt beszélni kezdtem: - Az zavar, amik folyamatosan átfutnak az agyadon! Ó, bárcsak ne hallanám, amiket gondolsz!

- Hidd el, ennek nemcsak Te örülnél! – ült le mellém egy fülig érő vigyor kíséretében. – Amúgy mi történt?

- Fogalmam sincs, mire célzol! – ám amint kimondtam, a fejében megjelenő kép világossá tette, hová akar kilyukadni. – Semmi! – vágtam rá azonnal.

- Aha! – mosolygott tovább.

- Nem érdekel, hogy nem hiszel Nekem… semmi sem történt, csak beszélgettünk Bellával, aztán Alice elrabolta, hogy neki is megmutassa az új kocsiját!

- Ennyi?! Ez most komoly? Rosalie és én…

- Jó, jó, jó! Hagyd abba, én erre egyáltalán nem vagyok kíváncsi!

- Én az lennék! – próbálkozott sokadjára, hátha ki tud szedni belőlem valamit.

- Emmett! Azt hittem ezt már tisztáztuk. Nem szólunk bele egymás magánéletébe! Fogadtatok Bellával, rémlik? Én úgy emlékszem vesztettél…

Em lehorgasztotta a fejét, én pedig most először mosolyodtam el.

- Amúgy miért pont ide jöttél? Egyetlen állat sincs a közelben. – váltott témát.

Természetesen nem véletlenül választottam ezt a helyet. Ide nagyon közel van a tisztás… de nem akartam, hogy ezt bárki is tudja.

- Igazad van. Csak… - kezdtem volna magyarázkodni, ám abban a pillanatban Nessie hangja férkőzött a gondolataim közé: „Jake! Nyugalom, Jake!”

Felpattantam a szikláról és őrült tempóban a mező felé kezdtem rohanni.

Jacob a közepén, Nessie pedig csak egy lépésnyire tőle. Jake remegett… Borzongás hullámzott keresztül a válla mentén, le egészen a gerincéig. Tudtam, hogy át fog változni. Újabb borzongás, vonaglás futott át a testén.

Közéjük léptem és Nessiet a hátam mögé húztam. Ebben a pillanatban Jake előrevetette magát, majd a helyén egy hatalmas vöröses-barna farkas állt.

Írta: Ivcsi & Csillu

[én csak bemásoltam]